Without You - 01

ARABELLA CHAMBERLAIN

- Szóval megkérte a kezed – néz fel rám a kis vörösbegy kávés pohara mögül, majd kortyol egy hatalmasat a forró italból, és oly’ gyorsasággal csapja le a papírpoharat az asztalra, hogy a sötét, koffein dús italból egy kicsi az asztalon végzi – Megkérte a kezed! - világosít fel, szinte sikítva, majd pedig mélyen a szemembe néz, hol több ezer fáklya gyullad ki egyszerre. Néha tényleg képes megrémíteni, pedig csak százhatvan centiméter. Ha pár szóval leírhatnám őt, akkor az a százhatvan centiméter tömény erőszak lenne.

Bólintok, jelezve, hogy megértettem mondandóját, s át is éltem a jelenetet. Éjszaka újra s újra átéltem lelki szemeim előtt, ahogy letérdel elém, és a fekete apró dobozban megcsillan a gyűrű. Egyszerűen képtelen voltam megszólalni, csak néztem magam elé. Vagyis inkább a gyűrűvel néztem farkasszemet és azt kívántam, bárcsak ez az egész egy álom lenne, és most rögtön felébrednék. Nem nevezném rémálomnak, mert nem volt az, inkább megrémített.

Nagyon.

- Igen, megkérte a kezem – erősítem meg a válaszát.
- És - vág bele Passion a mondandómba. Valahogy nagyon illik rá ez a név, nem csak tincsei vörösek – bár inkább világos eperszínű tincsekkel áldotta meg őt az Isten – hanem a vére is olyan perzselő, mint a pillantása – azt mondta, hogy te nem mondtál rá semmit – néz őszintén a szemembe, majd egy szalvétát kihúz az előttünk heverő tartóból és feltöröli vele a kiömlött foltot.

- Ez nem egészen így történt – fonom keresztbe a mellkasom előtt karjaimat, majd hátradőlök a székben, s immár én is farkasszemet nézek barátnőmmel. A kávézó több ezer vendéget boldogít jelen pillanatban, de hát meg is értem. A kampusz egyik legjobb kávézójába érkeznek nap, mint nap, isteni kávékkal kínálják a vevőket, nem beszélve a süteményekről és egyéb kalória-dús finomságokról.

- Azt mondta, idézem: „Úgy nézett rám, mintha egy űrlény lennék, majd szó szerint teleportált a szobából”.

- Ha Jackson Harris előtted térdelne egy eljegyzési gyűrűvel a tenyerében, te nem akadnál ki?! - emelem fel a hangom, majd rákönyökölök az asztalra úgy, ahogy apró barátnőm is teszi, és macska-zöld szemeit pásztázom. Egyszerűen még most se tudok tisztán gondolkodni, pedig ott volt egy egész éjszaka, hogy érzéseimet rendezzem magamban, de még sem sikerült. Kudarcot vallottam egy újabb feladatban, vagyis inkább egy újabb embernek vallottam kudarcot és örülhetek annak, ha majd ma este megillet egy köszönéssel engem leendő „vőlegényem”.

- Szeret téged. És ezt te is tudod Bells. - Magához emeli az olíva zöld papír poharát, és kortyol egyet a koffein bombából, s én is ugyanígy teszek. Most pont erre volt szükségem, egy hatalmas pohár koffeinre. Nem elég, hogy vizsgák hada vár rám, még ezt is tisztáznom kell. Talán most az egyszer hiányolom régi énem, talán most jött el a pillanata annak, hogy elkezdjen hiányolni a szabad Bellát, ki mindenkire bagózott és senki véleménye nem érdekelte őt, csak a saját magáé. De mindenki tudta, hogy az a lány sok-sok évvel ezelőtt meghalt. Elnyelte őt a sötétség, úgy, ahogy azt az embert is elnyelte, kit a világon a legjobban szeretett. S helyette egy okos, kiegyensúlyozott Bells vette át a helyét, kit mindenki szeretett. De be kell vallanom, én is szeretem ezt az énem, hisz kiegyensúlyozott vagyok, talpraesett, és olyan élményekben volt részem, mely nem sok ember életében adódott meg, gondolom.

- Én is szeretem őt, csak egyszerűen megrémisztett ez az egész, azt hiszem. – Igen, szeretem őt. Két teljes éve, hogy teljesen megismertem őt és felborította a világomat. És mai napig hálás vagyok neki, hogy belépett az életembe, mert nélküle nem tudom, most mit kezdenék. – Várjunk. Felhívott téged? - nézek rá értetlenül. Passion és Jackson sosem voltak puszipajtások. Elviselték egymást, mert kötelező volt, de a szoros baráti kapcsolat, amiről álmodoztam, soha nem alakult ki közöttük. Civakodtak, veszekedtek, néha apró barátnőm neki ugrott csak mert veszekedett velem, és úgy védett mintha a saját anyám tette volna.

- Kellett valaki, akivel tudott beszélni, azok után, hogy teleportáltál – kuncog fel, örülök neki hogy ő ilyen jól szórakozik egy igen komoly problémán – szóval akkor elfogadod az ajánlatát és hozzá mész?
- Igen, vagyis azt hiszem. – Talán ez volt az egyik legbizonytalanabb válasz, amit életem során adtam bárkinek is. Bár volt ennél bizonytalanabb is, mikor megtudtam, hogy soha többé nem láthatom igéző zöld szemeit, és megkérdezték, hogy „jól vagyok-e”.

****

A nap további részében teremről-teremre szaladgáltam, s próbáltam túlélni a vizsgaidőszak örömeit. Idén diplomázom, a Robert L.EE hatalmas lehetőségek kapuját biztosította nekem az évek során, s olyan szakokat honosíthattam el, mint például maga a pszichológia. Így eme tantárgy megtanította nekem azt, hogy nem csak én vagyok az egyedüli ember a földön, kit így elbaszott a sors, s vannak még társaim a világon kik a gyógyulás, vagy esetleg a tagadás fázisában járnak. Két évvel egy véletlen folytán vettem fel ezt a tantárgyat – elfoglaltságot – de oly’ hatalmasra nőtte ki magát egyaránt a szívemben és a szememben, hogy kétségek nélkül szeretnék tovább tanulni pszichológiát, és segíteni az embereknek.

De most épp matematikán ülök, ami nem éppen a szívem csücske. Az évek során egyre bonyolultabbak lettek az egyenletek, és teljesen elvesztettem a fonalat, sajnos. Mindig mindenki azt mondja, hogy csak rá kell „feküdni” arra a tantárgyra, melyből nem remekel az ember, és akkor sikerülni fog, de tévednek. Egy ember még magát se képes megérteni, nem hogy a matematikát. Vannak, kik felfogják az egyenleteket, számításokat, s őket strébereknek hívják, pedig csak okosak, és az élet nem törte őket össze apróbbnál-apróbb darabokra, s vagyunk mi a „hülyék”, kik világot szeretnének látni, túrázni, fesztiválozni, őrülten szerelmesnek lenni, s nem akarnak látni egyetlen egy matek egyenletet sem, mert elkezd liftezni a gyomruk.

Bár inkább szerencsésnek mondhatnám magam, hisz mindig is a közepes szintet erősítettem algebrában, így remélhetőleg sikerrel zárul diplomám, s bontogathatom tovább kopott szárnyaimat. Gondolataimat zsebemben rezgő telefonom zavarja meg, s a kijelzőn Jackson neve kezd el ütemesen világítani. Úgy néz ki, mégsem kell egy két éves kapcsolatot a kukába hajítanom eszementségem árán.

„08:00kor a szokásos helyen
J, xx”

Egy kósza mosoly terül el arcomon, amint végig olvasom az üzenetet, majd visszacsúsztatva a telefont, izgatottam várom a nap végét.

Az este hál istennek hamar beköszönt, s mire végzek a rám ruházott tennivalókkal, Sheffield forgalmas városában próbálok eljutni a kívánt cél helyszínére. A nap már teljesen nyugovóra tér a horizont oldalán, s a csillagok és a hold veszi át helyét. Mindig is hittem abban a mesében – mondában – hogy a nap minden este, - napnyugtakor – meghal csak azért, hogy „ő” és a csillagok ragyoghassanak. Egy Romeo és Júlia-féle beteljesületlen szerelmi történetben, mely egyszerre csodálatos s szívszorító. Talán én is ilyen szerelmet akartam, kalandokkal, tűzzel, élvezettel. S itt áll előttem, csak egy lépésnyire vagyok tőle, mégis félek. Félek attól, hogy megbántom őt, és ezzel akár örökre elveszíthetem.
Sheffield csodálatos kilátása tárul szemem elé, s végérvényesen a tetőn kötök ki. Ez annak az épületnek teteje, ahol két évvel ezelőtt megismerkedtünk. Hol a gyógyuló félben lévő Bellára mosolygott, majd nem félt kezdeményezni vele egy egyszerű beszélgetést. Ott áll, ugyanazzal az eleganciával, amellyel eddig is megszokhattam őt. A sötét zakó csodálatosan keretezi izmos vonalait, széles hátát, egyaránt vállával. Napbarnított bőrét most egyedül a Hold s némi lámpa világítja meg, de szemei ugyanolyan ámulattal, és odaadással csillognak, mint amikor először megpillantott engem.
- Magyarázattal tartozom – kezdd bele, majd a távolságot hihetetlen gyorsasággal szövi át kettőnk között, majd megszorítja hófehér tenyerem. A zöld szemekben most bánatot vélek feltérképezni, s a kialvatlanság jeleni látszólag ugyanúgy hatottak rá, mint rám. Hatalmas bűntudat mardossa a lelkem, s az, hogy ő tartozik magyarázattal csak olaj a tűzre.
- Hozzád megyek feleségül.